olyan régen volt szépkép, hogy felejthetek el ilyesmit, és vers is régen volt, szükség van ilyenre is, mert ez jó, tegnap a füst, ahogy zso szájából kiáramlott, és mögötte a lámpafény, hogy lehet az, hogy ezt ő nem találja szépnek, olyan nyugalmas, és gyönyörű, megnyugtató, vagy lehet hogy én vagyok túl érzelmes, de ahogy a telt ajkain megcsillan a fény, ahogy megnyalja, aztán szippant, és kunkorodik, lebeg felfelé, aztán kifújja, és a maradék is elillan, hogy lehet az, hogy valakit ez nem borzongat meg, ha tehetném, órákig tudnám nézni, persze, neki nincs ideje erre, mert nem ez az élet, de miért nem lehet az ilyet is észrevenni a tengernyi gond mellett, én tudom, hogy bosszantó, és stresszes a világ, de annyi szép van, annyi szép, amit nem szabad elhanyagolni, hiszen nekem ne mondd, hogy ez nem élet, ez is az, miért ne tenne ez boldoggá, miért ciki, ha tetszik, ha megérint, ettől nem vagyok kevesebb, ez ugyanúgy én vagyok, ne nézz hülyének, kérlek...
mert próbálok olyan lenni veled, amilyen valójában vagyok, de ha nem a huncut csillogást látom a szemedben, hanem kétkedő fényt, vagy csodálkozást, esetleg megvetést, akkor félek, bizonytalan leszek, és becsukom magam, és hiába, ha utána megint huncutul csillog, akkor már késő.
segits, hogy veled lehessek, úgy igazán, minden gondolatommal, mert már kezdem érezni, hogy nem bűn felvállalni magam, hogy nem baj, ha máshogy érzem, vagy élem meg.
