végül mégis elaludtam, nem tudom hogyan, és mikor, a lejátszóból faith no more duruzsolt, elő is léptettem elalvószenének perfect circle mellett, persze, nemcsak erre jó, de erre is, mert pölö nirvanára elég nehéz, meg soadra, meg ilyesmi, és nem tudom, mit álmodtam, biztos valamit, csak nem emlékszem, nem tudom, ez kinek jó, neked vagy nekem, te nem olvasod, én meg nem töröm rajta az agyam,
úgy szeretem, amikor éjjel hazaér, nem tudom mit lát, egy takaróhalmot, egy lábacskát, egy kart, és medve bácsit, de mindenesetre odaficereg, és arra ébredek minden esetben, hogy az orrát odadugja, és akkor félálomban a nyakábacsimpaszkodok, mint egy kis gorillabébi, és nem engedem, van hogy gyorsan visszaalszom így, de legtöbbször nem, még nem kitom ki a szemem, mert az még fáj, de már hallgatom, a meséjét, vagy a panaszkodását, vagy mindegy, mit, és aztán énis mondom, mi történt a kis birodalmában, míg nem volt ott, aztán megint elszenderedem, de ő még mondja, én odakucorodok, ő mondja, végül gép elé ül, lévén nem álmos, és valamit játszani kezd, én meg alszom tovább,
tulajdonképpen, ebben semmi izgalmas nincs, de ilyenkor olyan meghitt minden, szeretem ezeket az éjjeli kis közjátékokat, és nem bánt, egyáltalán, hogy felébresztett, sőt, reggel meg kikászálódok, átkommandózom magam rajta, teszek-veszek, elnézem, ahogy szuszog, és tudod, legtöbbször emiatt indulok el később, mert nem bírom otthagyni, annyira gyönyörű igy, nyugodt, gyermeki, minden ránc kisimulva, a mosolybarázdák sem látszanak, és csak szuszog, álmodik, talán, szeretnék benne lenni, ittmaradni, érezni, de nem lehet,
aztán a város zaja menthetetlenül kirángat ebből a reggeli csendből, de reggel még ez is szép, a körút is szép, még a rendőrpalota is szép, mert süt a nap, és ő olyan vaázsló, aki még a legputribb telepet is széppé csiribúzza, és mindig, minden áldott reggel eszembe jut, hogy
boldog vagyok.
